A gonosz báró

– A fáradhatatlan versengésnek e napjaiban – mondta az Angyal – rendkívül jóleső érzés tudni azt, hogy az ember a szakmai tökéletesség csúcspontját képviseli… rettenthetetlenül, változatlanul és a régi szépségben.

Hallgatósága az alázatnak felerészt őszinte válfajával figyelt rá… Patricia Holm azért, mert hasonlóan szerény kinyilatkoztatásokat már annyiszor hallott tőle, hogy lassanként kezdte őket el is hinni. Peter Quentin pedig mert még újonc volt az angyali törvénytelenség berkeiben, s így a játszmát újnak és izgatónak találta.

A Piccadilly Hotelban találkoztak össze egy koktélra, és az a tény, hogy Simon Templar megjegyzése nem felelt meg tökéletesen az igazságnak, legkevésbé sem zavarta meg örömüket a várható esti szórakozással kapcsolatban.

Mert valójában az Angyalnak egy vetélytársa volt akkortájt. Ez a vetélytárs hírnevét határtalan energiájának és Simon Templar óvatos visszavonultságának köszönhette egyaránt: a lapok címoldalán már nem Templar neve tündökölt, pedig azelőtt ezt a helyet többször fenntartották neki. A lapok az új szélhámos hőstetteit kürtölték világgá; a varietékban róla énekelték az új dalocskákat; a detektívek hajukat tépték, és tűrték a sajtó meg főnökeik gúnyos bírálatát, ameddig csak el lehetett viselni; értékes ékszerek tulajdonosai pedig sietve helyezték el kincseiket a bankok páncélkamráiban, és élénken érdeklődtek patent-zárak és vészcsengők iránt.

Mert a férfi, akit általában „A Róka” néven ismertek, ékszerekre specializálta magát… ezenkívül alig lehetett róla valamit is tudni. Egyszer azzal lepte meg a közvéleményt, vastag betűs cikkeket íratva magáról, hogy lady Palfrey jótékonysági bálján pisztolyt szegezett a tömegre a Grosvenor House kellős közepén, egészen egyedül, és majdnem tízezer font értékű ékszerrel távozott. Alig ültek el kissé a hullámok, amiket ez a hőstett kavart fel, amikor Sir Barnaby Gerrald házából a Berkeley Squaren elrabolt a könyvtárszoba falába süllyesztett széfből egy négyezer font értékű gyöngysort, mialatt Gerraldék a szomszéd szobában válogatott vendégkoszorú közepette vacsoráztak. A következő éjszakán felnyitotta és kirabolta egy ékszerész páncélkamráját a Bond Streeten, ami a biztosítóknak csaknem húszezer fontjába került. Egy héten át ő volt a fő beszédtéma: a leszerelési konferenciák hírei harmadrangú sarkokba szorultak, és még Wimbledon is csak a második helyet kaphatta meg az újságok hasábjain.

Mind a három betörés azt mutatta, hogy gondosan előkészített bűntettekről volt szó. Kétségtelennek látszott, hogy a Róka minden egyes mozzanatot előre kidolgozott, és a lapok csak egy terv kivitelének némely részleteit ismertették, amely talán évekig ért, mire a megvalósításig került. Ugyanígy kétségtelen volt, hogy a bűntettek, melyeket a Róka elkövetett, nem alkották egy hadjáratnak sem a kezdetét sem a végét. A lapok szerkesztői (akik ritkán birtokosai értékes ékszereknek) kapva kaptak a Róka kalandjain, mint egy égi ajándékon a holt idényben. A Róka pedig úgy dolgozott nekik, mintha külön érzéke lett volna az újságok érdekei iránt.

Behatolt Mrs. Wilbur G. Tully lakásába Dorchesterben, és elemelte ékszerdobozát mindazzal, ami benne volt, mialatt a hölgy a fürdőszobában tartózkodott, szobalányát pedig hamis üzenettel elcsalták. Mrs. Tully zokogva mesélte az újságíróknak, hogy pótolhatatlan darab is volt az ékszerek közt: gyémánt-ametiszt fülbevaló, amely legalább kétszáz fontot ért, és a hölgy anyai öröksége volt. Hajlandó lenne értékének kétszeresét is megadni, ha visszakaphatná. Másnap reggel postán visszakapta, és a Róka gépírással írt őszinte sajnálatát fejezte ki afölött, hogy a hölgynek ilyen bánatot okozott. A szerkesztők drága szivarokat szívtak, és minden jóban dúskáltak. Ilyen jó üzleteket nem csináltak, amióta az Angyal úgy tett, mintha vissza akarna vonulni; ki is hoztak belőle mindent, amit csak lehetett.

Még olyan feltevések is napvilágot láttak, hogy a Róka nem más, mint a valaha hírhedt Angyal új köntösben. Teal főfelügyelő meglátogatta Simon Templart.

– Ez egyszer ártatlan vagyok, Claud – mondta az Angyal meggyőző szomorúsággal; és a felügyelő elég jól ismerte már ahhoz, hogy tudja, mikor hihet neki.

Simonnak megvolt a „magánvéleménye” a Rókáról. Mrs. Tully ősi fülönfüggőjének története nem érdekelte: nem viseltetett közvetlen rosszakarattal Mrs. Tully iránt, de az ékszer azonnali visszaküldése úgy érintette, mint egy színész igen kirívó mozdulata, amely a kakasülőn lévő közönségnek szól; ő ilyen dolgokra soha nem ragadtatta el magát. Lehet, hogy előítéletei voltak. A bűnözés berkeiben igen kevés helye van a barátságos versengésnek, és az Angyalnak is megvolt a maga emberi önzése.

A Róka hírét ezen az estén más úton hozták ismét elébe.

– Ez az ember ki akarja hívni maga ellen a sorsot – mondta Peter Quentin.

Az Evening News egyik híradására mutatott, amely éppen felül látszott a poharak közt összehajtva fekvő újságban. Simon oldalt az asztal fölé hajolt, és lustán olvasni kezdte.

 

AKI NEM FÉL A BETÖRŐKTŐL

 

Már háromszor megtámadták – mindháromszor ő győzött

 

NINCS KEGYELEM!

 

Baron von Dortvenn egyike London azon vendégeinek, aki nem hajlandó egyetlen éjszakát sem álmatlanul tölteni azon bűntények miatt, amelyek ellen a rendőrség eredménytelenül száll síkra.

Azért jött Londonba, hogy személyesen őrizze Nagy Károly karkötőjét, amelyet kölcsön adott a hétfőn megnyíló Nemzetközi Ékszerkiállításra.

A híres karkötő tömör aranyból van, átmérője négy hüvelyk, és sűrűn ki van rakva rubintokkal. Négy kilót nyom, és értéke felbecsülhetetlen.

Jelenleg be van zárva egy közönséges íróasztalfiókba, abban a házban, amelyet a báró Campden Hillben rövid itt tartózkodása idejére kibérelt. Bárhová megy, magával viszi. Ötszáz éve őrzi a család ezt a kincset, és a báró talizmánjának tekinti.

Baron von Dortvenn lenézi mindazon elővigyázatossági rendszabályokat, amelyeket mások alkalmaznának, ha ilyen felbecsülhetetlen értékű családi ereklyét kellene őrizniük.

– Minden bűnöző gyáva – mondta a báró az Evening News munkatársának tegnap. – Már háromszor támadtak meg utazásaim során a karkötő miatt…

 

– Úgy hangzik, mintha Róka barátunknak való munka lenne – jegyezte meg Peter Quentin hanyagul. Meglepődött azon a pillantáson, amely Simon Templar részéről érte. Az Angyal szeme kék acélra emlékeztető villámokat szórt.

– Gondolod? – kérdezte az Angyal, és vészjóslóan húzta a szavakat.

Szemével végigfutott a cikk hátralévő részén, amely főképp a báró hencegéseit tartalmazta, hogy mi mindent tenne ő azzal, aki el akarná rabolni családi ereklyéjét. A cikk közepén fénykép is volt, jellegzetes, tokás arc; tüskés rövidre nyírt haj, monokli és kenőcsös, kifent bajusz.

– Piszkos egy munkának látszik – jegyezte meg az Angyal elgondolkozva.

Patricia Holm gyorsan befejezte a teázást. Ismerte az összes előjeleket… pedig éppen aznap délután tett az Angyal olyan célzást, hogy egy hétig rendesen fog viselkedni.

– Éhen halok – mondta.

Lementek az étterembe, és az egész ügyet el is lehetett volna felejteni, annyi ideig tanulmányozta Simon az étrendet és borlapot. Az Angyal tudniillik igen finom különbségeket vett figyelembe, ha az élet ínyencségeiről volt szó. De csak azt mondhatjuk, hogy az ügyet el lehetett volna felejteni, mert valójában elfelejtésére nem nyílt alkalom.

– Hogy az ember rájöjjön a kaviár igazi ízére, úgy kellene enni, mint Romániában; negyedkilós adagokban leveses kanállal – jegyezte meg az Angyal, amikor a körülötte gomolygó pincérek felhője szétfoszlott. Azután lankadtan dőlt hátra székén, szinte tökéletesen elernyedt, és végtelen gondossággal gyújtott cigarettára.

– Ne nézzetek körül – mondta. – A fickónak el kell mennie az asztalunk mellett. De jegyezzétek fel, hogy azt mondtam, le vagyok verve.

A másik kettő kételkedve bámult rá és várt. A tökéletes modorú étteremfőnök egy hölgyet meg egy urat vezetett a terem túlsó oldala felé asztalukhoz. A hölgy szőke, csinosan öltözködő lány volt, arányos alakjára jó volt ránézni. A férfi félreismerhetetlenül Baron von Dortvenn volt.

Simon alig állta meg, hogy folyton oda ne nézzen. Ételéhez alig nyúlt, italát annyi érdeklődéssel itta, mintha tiszta víz lenne, és egyik cigarettáról a másikra gyújtott egyhangú szabályossággal. Amikor a zenekar a szalonzenéről táncszámokra váltott át, tyúkszemeire hivatkozott, és bíztatta Peter Quentint, hogy vigye Patriciát táncolni.

A báró szemlátomást nem volt ilyen rosszkedvű. Néhányszor táncolt a vele jött hölggyel, mégpedig igen rosszul. Egy különösen elefántmódra eltáncolt valcer után Simon észrevette, hogy a szőke lány leplezetlenül megtörli zsebkendőjével a szemét, amikor lementek a táncparkettről.

Az Angyal még lustábban dőlt hátra székén, szemét félig lehunyta, és cigarettája szinte szívás nélkül hamvadt szája sarkában. Állandón figyelte őket. Onnan, ahol ő ült, kiválóan szemmel tarthatta őket; a lány szemben ült vele, a báró pedig arcélét mutatta feléje. Nyilvánvalónak találta, hogy messze vannak attól, amit jókedvűen együtt töltött estének lehet nevezni. A lány és a báró vitatkoztak… nem hangosan, de igen hevesen… és a báró egész vörös lett a haragtól. Szemlátomást belelovalta magát a méregbe, és a düh csöppet sem tette kellemesebbé a külsejét. A lány igyekezett méltóságos maradni, de látszott, hogy lassanként megtörik. Hirtelen találó ötlete támadhatott, és olyasmit mondott, ami elevenére talált a bárónak. A férfi összehúzta szemét és nagy mancsa megmarkolta a lány csuklóját. Simon láthatta, hogy a lány kézfeje egészen elfehéredik a durva szorítástól, és az egész nő szinte meggörnyedt a fájdalomtól. A báró elengedte, sőt ellökte kissé a lány kezét, úgy hogy egy villát le is ütött az asztalról. A lány szó nélkül fölállt és elment.

Az ajtó felé menet el kellett haladnia az Angyal mellett. Simon látta, hogy a lány szeme vörös, és szájának határozott vonala tetszett neki. Lépései kissé bizonytalanok voltak, úgyhogy amikor odaért Simon asztalához, kissé megingott és az asztalt meglökte; az egyik teletöltött borospohárból néhány csöpp kilöttyent.

– Rendkívül sajnálom – mondta a nő kellemes, mély hangon.

Az Angyal eltört egy gyufaszálat az ujja közt, és tekintetével fogva tartotta a lány szemét – Láttam, hogy mi történt… megengedi, hogy szerezzek önnek egy taxit? – Fölállt és megkerülte az asztalt, miközben a nő tiltakozni készült.

Simon fölkísérte a lépcsőn, és keresztül a hallon ki az utcára.

– Igazán rendkívül kedves öntől, hogy fárad értem…

– Hogy az igazat megvalljam – mormolta az Angyal – láttam bárókban már jobb ízlésű embert is.

A portás az Angyal intésére megállított egy taxit, és a lány megadott egy címet St. Johns Woodban. Simon hagyta, hogy a lány még egyszer hálálkodjék, és azután nyugodtan beült melléje a kocsiba, mielőtt még a portás becsukhatta volna az ajtót. A taxi nekiiramodott a járda mellől, mielőtt a lány még csak szóhoz is tudott volna jutni.

– Sose bánja – mondta az Angyal. – Éppen vágyódtam egy kis friss levegőre, és szándékom egészen tisztességes. Ha ön nem hagyta volna faképnél a báróját, azt hiszem, kénytelen lettem volna orron vágni őkelmét. Itt egy cigaretta… gyújtson rá. Mindjárt jobban fogja magát érezni.

A lány kivett a tárcából egy cigarettát. A taxinak meg kellett állnia a forgalom miatt a Piccadilly végén, alig hogy néhány yardnyit haladtak, és akkor hirtelen egy férfi, aki levegő után kapkodott – duplasoros szmokingban –, felrántotta az ajtót és bedugta fejét a taxiba.

– Pardon, madame… már azt hittem sohase érem utol. Ugye ez az öné?

Kezében pici fülbevalót tartott, és amikor most arccal egészen feléjük fordult, az Angyal felismerte benne a szomszéd asztal magányos vacsoravendégét.

– Ó! – A lány előrehajolt, és ajkába harapott – Köszönöm… igazán nagyon köszönöm…

– Il n’y a pas de quoi, madame (Nincs miért, madame) – felelte a férfi boldogan. – Én láttam leesni és futottam madame után, de oly gyorsan elindult. Most már egészen rendben van. Madame, megengedi, hogy elmondjam: ön bátor nő! Én is láttam mindent. Ez a báró…

A lány hirtelen kezébe temette arcát. – Nem is tudom, hogyan köszönjem meg maguknak – mondta zokogva. – Olyan kedvesek hozzám… Ó Istenem! Ha csak megölhetném! Megérdemelné. Bár veszítené el az átkozott karkötőjét. Legszívesebben magam lopnám el tőle…

– Ó, de hiszen akkor becsuknák önt, madame…

– Pedig milyen könnyű lenne. A földszinten van, csak az íróasztalfiókot kellene feltörni. A báró vészcsengőket sem szereltetett, mert nem bízik bennük. Csak önmagában bízik. De majd én megmutatom. Ezért még megfizet!

A kocsi sarkába bújt és úgy zokogott.

Simon a kis franciára pillantott. – Elle se trouvera mieux chez elle. (Otthon majd jobban érzi már magát) – mondta, mire a másik résztvevőn bólintott, és becsukta a taxi ajtót.

A taxi elindult és belefúrta magát az újra megindult forgalomba. Most befordultak a Regent Streetre. Simon félrehúzódott és hagyta a lányt, hadd sírja ki magát. Ez volt számára most a legjobb, ő amúgy sem tudott volna neki vigasztalót mondani.

Jóformán megállás nélkül robogtak már egészen St. John’s Woodig, és a lány kissé rendbejött, mire céljukhoz közeledtek. Megtörölte szemét, és elővett egy icipici púderpamacsot, mert a nők hiúsága rendíthetetlen.

– Ön bizonyára azt hiszi, hogy bolond vagyok – mondta, amikor a taxi lassított. – Lehet, hogy az vagyok. De mindezt más amúgy sem érthetné meg.

– Én nem bánom – felelt az Angyal.

A taxi megállt, és ő áthajolt a lány előtt, hogy kinyissa az ajtót. A lány arca alig két hüvelyknyire volt az övétől és az Angyal szerette, ha minden kalandja tökéletes. Szerinte a kalandorságnak a maga idejében megvoltak az előnyei. Ajka váratlanul megérintette a lány száját. Azután egy szemvillanás alatt kint volt a taxiból, és lágyan felnevetett. A lány elment mellette, fölment néhány lépcsőn a ház kapujáig, de nem nézett vissza.

Simon ujjongva hajtatott vissza a Piccadilly szállóba; szíve hölgye és Peter Quentin türelmesen rendelték az újabb és újabb feketekávékat. A báró már nem volt ott.

– Láttam, hogy a szőke Vénusszal távoztál – jegyezte meg Peter irigykedve. – Hogy a csudába ütötted ezt nyélbe?

– Valami újabb romantikus kaland? – kérdezte Patricia mosolyogva.

– Jó, ha óvatos vagy az ilyen bárókkal szemben – tette hozzá Peter. – Még észre sem veszed magad és két párbajsegédje lép eléd bokázva és sarkantyút pengetve, hogy felkérjenek, jelenj meg hajnalban a Hyde Parkban.

Az Angyal némán elvette Peter Quentin likőrjét és hintázott székén. Poharának pereme fölött pillantásokat váltott a lovagias franciával a szomszéd asztalnál, aki éppen fizetett és elmenni készült. Azután két társára pillantott – szemében az a hányaveti villanás –, aminek a tapasztalatok szerint csak egy jelentősége lehetett.

– Menjünk haza – mondta.

Szótlanul ballagtak a házig, ahol az Angyal lakott.

A kapu előtt az Angyal mély tisztelettel levette kalapját és kezet csókolt Patriciának.

– Hölgyem, viseld jól magad. Peternek és nekem még találkánk van: meg kell figyelnünk, hogyan kél a hold a Warrington vízművek fölött.

A két kifogástalanul öltözött fiatalember hangtalanul továbbsétált a garázs felé, ahol az Angyal a kocsiját tartotta. Egy szót sem szóltak, amíg egyikük a kormánykeréknél nem ült, a másik mellette, és a nagy ezüstszürke Hirondel halkan búgva be nem kanyarodott a Hyde Park sarkánál. Ekkor a szőke fiatalember megszólalt.

– Campden Hill, gondolom?

– Te mondád – mormolta az Angyal. – Baron von Dortvenn túl sokszor hívta ki maga ellen a sorsot.

Lassan elhajtott a ház előtt, amellyel a báró felcserélte kastélyát, noha utóbbi kétségkívül megfelelőbb hátteret nyújtott neki, mint a vézna, Victoria korabeli ház, amely egészen külön állt a többi környező háztól egy London számára szokatlanul tágas kert közepén. Hat láb magas téglafal vette körül a kertet, és a falból vasszuronyok álltak ki fölfelé. Amennyit az Angyal az egészből láthatott, sötét volt minden. Afelől nem lehetett biztos, vajon a báró hazatért-e már, vagy pedig a még be nem zárt éjjeli klubok egyikében keresett szórakoztató és kegyeit szívesen fogadó társat. Simon Templar azonban megint az igazság nevében kelt síkra, és ilyenkor az események az ő számára nem követhették egymást elég gyorsan.

Húsz yarddal a házon túl kikapcsolta a motort és kilépett a hágcsóra, mialatt a kocsi még továbbsiklott kissé. Még csak fél tizenkettő volt, de az éjszakai utca e pillanatban elhagyottnak látszott.

– Fordítsd meg a tragacsot Peter, és tégy úgy, mintha szerelgetnél rajta valamit. Az első hangra, amely valami izgalmat jelez, ugorj be, és tedd a lábadat a gázpedálra, hogy elillanhassunk. Tudom, hibás módszer úgy fogni egy betöréshez, hogy az ember nem ismeri a terepet pontosan, de oly boldogan fogok ma éjjel aludni, mint egy ártatlan gyermek, ha párnám alatt tudom Nagy Károly karkötőjét.

– Csak nem akarsz egyedül bemenni? – kérdezte Peter komolyan. Kinyitotta a maga oldalán a kocsi ajtaját, de az Angyal elkapta vállánál fogva.

– Dehogynem, öregem. Csak akkor engedlek szárnyaidra mint önálló gonosztevőt, ha ez feltétlenül szükségessé válik. Meg aztán, ha mindketten bent vagyunk, ki fedezi a visszavonulást? Talán a báró valóban olyan nehéz legény, mint ahogy ezt ország-világ előtt híreszteli magáról.

Az Angyal hanghordozása kizárt minden további vitát. Volt valami halk, de érces árnyalat benne, amelyből arra lehetett következtetni, hogy az Angyal ezt a kiruccanását magánjellegű szórakozásnak tekinti. Mosolyogva bokszolt bele Peter felsőkarjába és eltűnt.

A nagy vaskapu, mely a kertbe vezetett, be volt zárva – ezt első érintésre észrevette. Továbbment néhány yarddal, és ujjával megkapaszkodott a fal tetejében. Egyetlen gyors lendülettel fenn termett a fal tetején, és óvatosan átmászott a vasszuronyok közt. Közben a ház felé nézett, és hirtelen futólag egy fekete árnyékot látott, amely az egyik földszinti ablak mellől hangtalanul suhant a pázsiton át egy babérbokor védelme alá. Az Angyal leugrott a faltól, lábujjhegyre esett és gyorsan zsebkendőt kötött arcának alsó felére. Ajkára kissé mogorva és kegyetlen vonás rajzolódott. Úgy látszik még másvalaki is munkába lépett ezen az éjszakán… jó, hogy idejében érkezett.

Egy sövény mellett siklott a bokor felé, ahol a fekete árnyat eltűnni látta, de lebecsülte az első látogató képességeit a hangtalan lépések terén. Hirtelen egy kavics csikorgott az Angyal mögött, valakinek a lába alatt, az Angyal pedig félrehajlott és lebukott, mint a villám. Valami elzizzent a feje mellett, és röptében erősen megütötte a vállát; de a karja már kinyúlt, elkapta a másiknak kabátját és maga felé rántotta. Bal keze egyidejűleg az ellenfél gégéje után nyúlt. Mindez elképzelhetetlenül gyorsan és hangtalanul történt. Simon földre engedte az ájult férfit és letompított zseblámpájának fényét arcára irányította. Fekete álarc fedte, amelyet Simon most lerántott és tekintete a francia sápadt arcára esett, aki utánaszaladt a szerencsétlen lány fülbevalójával. Az Angyal eloltotta lámpáját és fölemelkedett. Ajka hangtalanul füttyé csúcsosodott, és azután mosollyá húzódott szét. Valóban, ez aztán mozgalmas éjszaka…

A pázsiton át hangtalanul közeledett a legközelebbi ablakhoz, és zsebkésének vékony pengéjével megkereste a zárat. Három másodperc alatt nyitva volt az ablak, keze felsiklott a kereten, és hangtalanul átmászott a párkányon. Lába a báró íróasztalára lépett. A felső fiók be volt zárva: finom acélkampót feszített a zár fölé, és óvatosan emelgette. A fiók egy reccsenéssel kipattant, és az Angyal zseblámpája fényénél megvizsgálta a fiók tartalmát. Majdnem azonnal megpillantotta a súlyos, sápadt sárga karperecet és a fény körülbelül száz karmazsin vörös kövön verődött vissza, amely a karperec felületét takarta. Simon fölvette és zsebrevágta. Rendkívüli súlya egészen baloldalra húzta a kabátját.

Ebben a pillanatban a szoba minden villanya kigyulladt.

Az Angyal megfordult. Baron von Dortvenn kezében pisztoly volt, és Simon egyenesen belenézett a fegyver csövébe. A báró mindkét oldalán egy-egy hatalmas termetű férfi állt.

– Tehát maga a Róka? – kérdezte a báró barátságosan.

Simon áldotta az eget a zsebkendőért, amit arca elé kötött. A két keményarcú férfi feléje közeledett, és egyikük bilincset csörgetett a kezében.

– Ellenkezőleg – felelte az Angyal – én Bergengócia püspöke vagyok.

Megadóan nyújtotta ki mind a két kezét. Egy pillanatra a bilincset hozó férfi közéje és a báró pisztolya közé került, s az Angyal élt az alkalommal. Bal ökle borzalmas csapást mért a bilincses ember állcsontjára, és Simon már fent állt az íróasztal tetején. Fejest ugorva repült ki az ablakon, kezével ért először földet, és bukfences cigánykereket vetve lábra pattant. Keresztülrohant a pázsiton, és úgy mászott át a falon, mint egy macska. Mögötte fütty hasított bele az éjszakai csöndbe, és ekkor megpillantotta Peter Quentint, aki már be is ugrott a kocsiba, mire ő a falon kívül földet ért. Simon úgy ugrott föl a Hirondel hágcsójára, ahogy az elsuhant mellette, és mialatt elszáguldottak, beesett a vezető melletti ülésre.

– Adj neki gázt – parancsolta röviden –, és kanyarodj, ahogy még sohasem kanyarodtál. Azt hiszem utánunk vetik magukat.

– Mi történt? – kérdezte Peter Quentin. Az Angyal levette arcáról a zsebkendőt és elvigyorodott.

– Úgy látszik, vártak valakit – felelte.

Húsz percnyi remek autóvezetésbe került, mire az Angyal megnyugodott, hogy senki nem követheti őket többé. Útközben Simon kivette zsebéből a súlyos kövekkel kirakott karperecet, és szeretettel nézegette a kapcsolótábla egyik kis lámpájánál.

– Ez valami, amit a Róka nem halászott el az orrom elől – mondta titokzatosan.

 

* * *

 

Másnap reggel szalonnás tojást reggelizett tizenegy óra felé, amikor Peter Quentin belépett hozzá. Reggeli lapot hozott magával, amelyet Simon ölébe dobott.

– Van benne valami a számodra, de még mennyire! Elteheted a gyűjteményedbe a többi furcsa újságcikk közé – mondta mogorván.

Simon egy csésze kávét töltött magának.

– Mi az? Valamelyik miniszter megint mondott valami butaságot?

– Jobb lesz, ha elolvasod – mondta Peter. – Úgy látszik, a múlt éjjel néhányan tévedésbe estek.

Simon Templar fölvette az újságot, és tágra meredt szemmel nézte a kéthasábos tudósítást.

 

ELFOGTÁK A RÓKÁT.

Felébredt a titkosrendőrség.

Remek fogást csináltak Kensingtonban.

A bűnügyi nyomozás történetében páratlanul okos haditerv jutott el tegnap este fél tizenkettőkor betetőzéséhez, amikor elfogták Jean-Baptiste Arvaille-t, akiről azt állítják, hogy ő a „Róka” néven ismert hírhedt ékszertolvaj.

Arvaillet ma reggel vezetik bírái elé, hogy elébe tárják mindazon betöréseket és ékszerrablásokat, amelyeknek összértéke meghaladja a hetvenezer fontot.

Henderson felügyelő, a Scotland Yard kiváló tagja, és a különleges feladatokkal megbízott osztály egyik nőtagja dolgozták ki a tervet, amely szerint a felügyelő mint Baron von Dortvenn jelent meg a színen, és csalétekül egy titokzatos, Nagy Károlytól származó karperecet hozott magával Angliába a Nemzetközi Ékszerkiállításra.

A terv sikerében nagy része van a sajtónak is, amely a tőle telhető legnagyobb nyilvánosság elé vitte a „báró” Angliába megérkezését.

Éppen tegnap írta meg lapunk, hogy „Nagy Károly karperece” széles, tömör arany ékszer sűrűn kirakva rubintokkal.

Valójában ólomból van, amit vékonyan bevontak arannyal, és a berakott kövek értéktelen utánzatok. A titoktartás esküje alatt készítették el ötvösök kifejezetten Henderson céljaira a kérdéses darabot.

 

Simon Templar végigolvasta az egész részletes történetet. Azután egy időre még ő is szótlanná vált. Végül azonban elmosolyodott.

– Na jó – mondta –, de azért mégsem mondhatja el magáról akárki, hogy megcsókolt egy rendőrnőt.